Novial

Az esetek

A korai indoeurópai nyelvekben megtalálható, és a szanszkritban, az ógörögben jól megőrződött számos eset közül kétség kívül minden nyelvben a birtokos eset állt legjobban ellen az időnek. Az angolban és a skandináv nyelvekben való megőrződése részben talán annak a hangnak (s) köszönhető, amely a leggyakrabban jelölte, de talán még inkább annak a ténynek, hogy ezen esetnek jelentése jobban meghatározott, mint a tárgy- és részeshatározóhoz hasonló eseteké, illetve annak, hogy úgy tűnik, természetes igény van két fogalom közötti olyan kapcsolat alkalmas kifejezésére, mint amilyet a birtokos eset jelöl (tágabb értelemben ez a ‘hozzátartozás’, amint ez a Petőfi ruhája, felesége, apja, költeményei, halála stb. kifejezésekben tükröződik). Emiatt találunk birtokos névmásokat, azaz birtokos jellegű kapcsolatot kifejező névmáskészletet olyan nyelvekben is, amelyek egyébként birtokos eset helyett elöljárós szerkezetet használnak.

Majdnem minden tervezett nyelv elöljárószót használ birtokos esetrag helyett. Ez az elöljáró rendszerint a de vagy a di, amelyet az újlatin nyelvekből kölcsönöztek, mint szókincsük jelentős részét. De a személyes névmások mellett mindegyikben birtokos névmások vannak, melyek általában az újlatin mintán alapulnak úgy, hogy gyakran átveszik azok szabálytalan alakjait, illetve új, csak az adott nyelvre jellemző szabálytalanságok jönnek létre. Az occidentalban az alábbi alakok vannak (zárójelben a megfelelő személyes névmások): mu (mi), tu (tu), su (il, illa, it, se), nor (noi), vor (vo), lor (illi); mindez valódi rendszer nélkül. Zamenhof az -a melléknévi végződést illesztette a személyes névmásokhoz: mia, via, lia stb., ami elegendően rendszerszerű. Az ido ugyanezt a rendszert vette át, az -a melléknévvégződés használatát, csak a személyes névmások némileg eltérnek az eszperantóéitól. De Zamenhof alkotott egyfajta -s-re végződő birtokos esetet is, amely csak a “tabellaszavak” esetén, azaz az ies ‘valakié’, kies ‘kié’, ties ‘azé’, ĉies ‘mindenkié’ és nenies ‘senkié’ szavakban használatos. Ezeket nem vette át az ido.

A novialban természetes módon van elöljárószóval alkotott birtokos szókapcsolat, pl. li tragedies de Shakespeare. De emellett lehetségessé vált a birtokos eset tökéletesen szabályos képzésmódjának megalkotása nemcsak a személyes névmások, hanem a főnevek és az egyéb névmások esetén is, mégpedig nem egy a priori eszköz feltalálásával, hanem etnikus nyelvekből való átvétellel. Ez az -n rag hozzáadásával történik: a me ‘én’ szóból men ‘az én ...-m, enyém’ lesz, ami hasonlít az a. mine, n. mein névmásokra, ugyanígy sen ‘a saját ...-ja/stb.’, vö. n. sein, sk. sin, fr. son. Ez analogikusan a többi névszóra is kiterjed, pl. li sinioron ‘az úrnak a(z) ...’, amellyel összevethetjük a német des Herrn, des Bären típusú alakokat. A finnben a birtokos eset mindig n-re végződik. Ez a forma kifejezetten hasznos az olyan esetekben, mint: men patron kontore, kel vu vidad yer ‘az apám irodája, amelyet tegnap láttál’. Li doktoron filio, kel es tre richi. Li filio del doktoro, kel es tre richi.

Ezen birtokos esetű alakok könnyen képezhetők egyes számú szavak esetén, minthogy az -n mindig magánhangzóhoz járul. Többes számban az -en ragváltozatot kell a többes szám -s jeléhez adnunk: li homosen laboro ‘a férfiak munkája’. Ez olyan szabályos alakokat eredményez, mint a nusen stb.. Mellékelek egy listát néhány névmási alakkal:

men	vun	lon	lan	len	sen	nulon ~ nulan ~ nulen	quon ~ quan ~ quen
enyém	tiéd, öné	övé hn.	övé nn.	övé	sajátja	senkié	kié
nusen	vusen	losen ~ lasen ~ lesen				li altresen	omnesen
miénk	tiétek, önöké	övék				a többieké	mindenkié

 

A további alakok könnyen képezhetők mindenféle névmásból, így a kel vonatkozó névmásból is: li profesoro kelen libres nule lekte ‘a professzor, akinek a könyveit senki sem olvassa’.

Egy barátom írja: “A nusen, vusen, lesen alakok lehetetlenek: miért ne használjuk a nor, vor, lor formákat az occidentalhoz hasonlóan?”. A válaszom az, hogy magam is meglehetősen kellemetlennek találtam a nusen stb. alakokat, de idővel jobban megtetszettek: megvan mindenesetre az az előnyük, hogy szabályosan, új elem szükségessége nélkül épülnek fel, különbséget tehetünk lesen, losen, lasen között; emellett a nusen, vusen jobban hasonlít a sp. nuestro, vuestro, p. nosso, vosso alakokra, mint az occidental nor, vor formái. A lor az ol. loro, fr. leur szavakból jő, de a nor és a vor az újlatin formák önkényes módosításai. Ez azon esetek egyike, ahol az egyéni ízlés előkerül.

Más tervezett nyelvekhez hasonlóan az a elöljáróval alkotott szerkezet áll a részeshatározós eset helyett: lo donad a me e a men fratres chokolate e kukes ‘(ő hn.) csokoládét és süteményt adott nekem és testvéreimnek’.

Szükséges egy önálló tárgyeseti alak? Az occidentalban tárgyesete a személyes névmásoknak van: me (zárójelben az alanyeseti alakok: mi), te (tu), le (il), la (illa), les (illi), továbbá quem (qui ‘(a)ki’); anélkül, hogy rendszert kívántak volna bele vinni. A többi névmásnak nincs tárgyesete, miként a mellékneveknek és a főneveknek sem. Zamenhof tárgyesetet képez az -n raggal mindenütt, a mellékneveken, a főneveken, valamint a névmásokon is (de a névelőn nem): la bonan homon, la bonajn homajn, min, lin stb. A tárgyeset használata kötelező, ha a szó az ige tárgya (de elöljárószók után nem). Ez mindenesetre következetesebb, mint az occidental eljárása, de az nem tagadható, hogy ezzel a szigorú szabállyal Zamenhof jelentős nehézséget okozott a követőinek, akiknek minden pillanatban nyelvtani elemzést kell végezniük a nyelvük hegyén lévő mondaton¹. Az eszperantó ebben a tekintetben még precízebb is az olyan nagymértékben ragozó nyelveknél, mint a latin, a német és az orosz, mivel ez utóbbi nyelvekben igen sok alaknál nem különbözik a tárgyeset az alanyesettől, így pl. a semleges nemben sosem és gyakran többes számban sem s í. t. (vö. lat. templum, montes, n. das Gesicht, die Berge, eine Frau). Nem tapasztalom, hogy bármilyen jelentős következetlenség támadna ebből, legalábbis nem több, mint az angolban, franciában, olaszban, portugálban, spanyolban, skandináv, illetve egyéb nyelvekben, ahol sem a főneveknek, sem a névelőknek, sem a mellékneveknek nincs külön tárgyeseti alakjuk. Ezen a téren az eszperantó ahhoz az emberhez hasonlít, aki mindig esernyővel jár (és azt mindig ki is bontja) még ragyogó időben is.

Még szükségképpen Zamenhofnál is előfordulnak esetek, amikor a tárgyeset nem kerül jelölésre, így a számnevek esetén és annál a különös határozói szerkezetnél, amelyet kifejezetten a tárgyeset jelentette kényszer kiváltására javasol: mi konas multe da homoj a multajn homojn ‘sok embert ismerek’ helyett. Zamenhof 1894-ben egy rövid ideig támogatta a tárgyeset teljes eltörlését.

Az ido megtartotta a tárgyeset -n ragját, de a használatát nem tette kötelezővé, hanem elsősorban a fordított szórend esetén javasolja: ilun me konocas, ne ilua spozino ‘őt ismerem, a feleségét nem’; mea amiko quan vu vidis ‘a barátom, akit ön látott’, tehát nagyon gyakran kérdő és vonatkozó névmással. De még ezen mondatok esetén is kétséges lehet, hogy valóban szükséges-e külön esetrag, amennyiben ragaszkodunk ahhoz a szórendhez, amely a leginkább természetes a nyugat-európai nyelvekben, valamint a kínaiban, nevezetesen, hogy az alany az ige előtt áll, olyan közel ahhoz, amennyire csak a körülmények megengedik. Félreértés nem lehetséges azokban az angol mondatokban, amelyeket a Language 344. oldalán idéztem, többek között az alábbiakban sem: “Talent, Mr. Micawber has; capital, Mr. Micawber has not.”, “Even Royalty has not quite their glow and glitter; Royalty you might see any day, driving, bowing, smiling. The Queen had a smile for every one; but the Duchess no one, not even Lizzie, ever saw.”

Emiatt nem habozom a ragtalan alakot javasolni még az olyan fordított szórendű mondatok esetén sem, mint: lo me konosa, ma non lon marita; men amiko kel vu ha vida; hasonlóképpen kérdésekben: Qui fema lo admira? ‘Milyen nőt csodál ő hn.?’ Qui fema admira lo? ‘Milyen nő csodálja őt hn.?’

Mindazonáltal sok ember jobban szeretné használni a tárgyragot azon ritka esetekben, amikor a félreértés kockázata felmerül. Erre az -m tűnik a legalkalmasabbnak, amely közönséges a latinban, és megtalálható az a. him, them, a dán ham, dem alakokban (igaz, ezek eredetileg részeshatározós alakok voltak, de ma már tárgyeseti használatuk is van): lom me konosa plu bonim kam vum ‘őt jobban ismerem, mint önt’, de ... kam vu ‘... mint ön’. De meg kell jegyezni, hogy ez az iskolás példa osztozik sok kiagyalt példa hibájában: nem teljesen életszerű, mivel ha a két alany kerül szembeállításra, akkor nem természetes az őt névmás előrehelyezése² (vö. a. I know him better than you ‘én ismerem őt jobban önnél’); ha pedig a tárgy kerül előre, akkor a két tárgyat állítjuk szembe: a. Him I know better than you ‘őt ismerem jobban, mint önt’. Ezek az angol példák nem félreérthetőek attól, hogy az a. you ‘ön, önt’ szónak nincs külön tárgyeseti alakja. Vö. még egy tulajdonnévi esetet: a. Smith you know better than Mill ‘Smithet ön jobban ismeri, mint Millt’. Minden ilyen esetben azok, akik a félreérthetőségtől félnek, megismételhetik az igét, vagy más fordulattal élhetnek.

MEGJEGYZÉS – Az eszperantót csekély mértékben módosító számos terveinek egyikében R. de Saussure úr (Antido) javaslatot tett az e elöljáró használatára a tárgyrag helyett. Az ötlet egyáltalában nem rossz, csak az e volt nem túl szerencsés választás, az em jobb lenne, minthogy ez utóbbinak vannak kapcsolatai az etnikus nyelvekkel. Egy ilyen elöljárószó különösen alkalmas lenne tulajdonnevekkel, ahol a ragozás nem mindig lehetséges; sőt még akkor is használható lenne, ha egy egész tagmondat a tárgy (amit Antido nem említ): Em quand lo sal veni me non sava ‘Hogy mikor fog jönni, nem tudom’. Jóllehet ezt az eszközt bizonyos helyzetekben tetszetősnek találom, de nem vagyok olyan bátor, hogy a nyelvésztársaimnak javasoljam.

Az idisták felvetettek egy olyan helyzetet, amikor az állítmányként használt eredményhatározók esetén a tárgyeset használata hasznos lehet. Quo divenas aquo per varmigo? Glacio. ‘Mi lesz vízzé melegítés hatására? A jég.’ Quon divenas aquo per varmigo? Vaporo. ‘Mivé lesz a víz melegítés hatására. Gőzzé.’ Talán egyszerűbb és pontosabb lenne ilyenkor az en ‘-ba, -be’ elöljárót használni (vö. n. zu etwas werden): Aque deveni en vapore per varmiso stb. hasonlóan on fa butre fro milke. Mindkét esetben az egyik állapotból a másikba való átmenetet azok az elöljárók jelzik, amelyek elsődlegesen térbeli mozgást fejeznek ki.

---

A fordító lábjegyzetei

¹ Jespersen itt arra céloz, hogy a tárgyesetet nem (vagy csak korlátozottan, pl. a névmások esetén) ismerő nyelvek beszélőinek nem feltétlenül magától értetődő, hogy a tárgyeset ragját mikor és melyik szón kell kitenni. Így pl. a tárgyeset elmaradását gyakran tapasztalhatjuk magyarul egyébként nagyon jól beszélő külföldiek esetén.

² Látható, hogy a magyar esetén nem egészen helytálló Jespersen nyugati nyelveken alapuló analízise, ugyanis az őt jobban ismerem, mint ön példa magyarul természetes: itt ugyanis a nemcsak a két alany áll szemben egymással, hanem a tárgy is ki lett emelve az értelmi hangsúly végett. Így a Jespesen javasolta kerülő megfogalmazás az alábbi lehetne: ő az, akit én jobban ismerek, mint ön. De ez magyarul nagyon körülményes, és ha így kellene eljárni, akkor Jespersen is elkövetné azt, amit Zamenhof szemére hányt: “jelentős nehézséget okozott a követőinek, akiknek minden pillanatban nyelvtani elemzést kell végezniük a nyelvük hegyén lévő mondaton”.