Novial

A természetes nem

A nyelvtani nemnek, ahogy az a németben és a franciában megtalálható, ahol a ‘szék’ jelentésű szó nőnemű az egyikben és hímnemű a másikban (fr. la chaise, n. der Stuhl), természetesen nincs helye a nemzetközi nyelvben. De minden tervezett nyelv kifejezi, és ki is kell fejeznie, a természetes nemből eredő különbségeket, ritkábban külön szavakkal (ahogy a magyarban is különböző szó áll ‘apa’ és ‘anya’ jelentésben), de általában nyelvtani végződések segítségével. Néhány ilyen nyelvben ez utóbbi eszköz olyan kifejezésekre is kiterjedt, mint ‘apa’ és ‘anya’, ‘férfi’ és ‘nő’, pl. eszp. patro ‘apa’, patrino ‘anya’. Továbbá ezek a nyelvek, az a. he, she ‘ő’ megkülönböztetéshez hasonlóan, néhány névmás esetén különböző alakokat használnak attól függően, hogy az egyik vagy a másik nemre utalunk-e velük; annak ellenére, hogy sok nyelv nem ismeri ezen megkülönböztetés szükségességét, így m. ő, finn hän férfira és nőre is érthető.

Fontos előrelépés volt, amikor az ido az eszperantó rendszer néhány éves használata után bevezette a közös nemű főneveket, mint pl. spozo ‘házastárs’, patro ‘szülő’, külön képzővel a két nem kifejezésére: spozulo ‘férj’, spozino ‘feleség’, ill. patrulo ‘apa’, patrino ‘anya’ (ámbár – egyesek szerint előítélet vezérelte – érzelmi okoknak engedve a matro szó is használható ‘anya’ értelemben). Az ido szintén alkotott egy közös nemű harmadik személyű személyes névmást, melynek alakja lu, a hímnemű il (ilu) és a nőnemű el (elu) mellett. Ezt minden idista nagy előnynek érzi, mert így el lehet kerülni az olyan ügyetlen fordulatokat, mint az a. he or she ‘ő hn. és ő nn.’, vagy az ennek kiváltására alkalmazott – és sokak által logikátlannak tekintett – többes számú a. they ‘ők’ használatát egyetlen ismeretlen nemű személyre utalva.

Miközben ez az elv helytálló, nem minden szempontból helyeselhető az a mód, ahogy az idóban megvalósították. Jobb lett volna, ha mind a névmások, mind a főnevek esetén egyforma eszközökkel lettek volna kifejezve az egyforma tartalmú változások. Az eszperantóból örökölt -in- azon ritka esetek közé tartozik, amikor egy eszperantó képző nem a priori, hanem valóban létező nyelvekből ered: az -in ismerős lehet a n. Königin ‘királynő’, dán lærerinde ‘tanárnő’, a. czarina ‘cárnő, cárné’, landgravine ‘tartománygrófnő’ stb. szavakból, és az egyetlen kifogás, ami itt felmerülhet, az az, hogy az -o főnévi végződést használjuk mellette, mivel ez sokkal inkább hímnemű, semmint mindkét nemre alkalmazható végződésnek érezhető. Az -ulo képző viszont teljesen a priori, és hangzása sem különösen kellemes.

Meg kell jegyezni, hogy néhány szót meg kellett változtatni, különben az etnikus nyelvekben megtalálható -in- nőnemű képzőként félreértelmezhető lett volna, így az eszperantóban rabeno van rabino ‘rabbi’ helyett, az idóban pedig mandareno áll mandarino ‘mandarin (kínai főhivatalnok)’ helyett (azonban az -in- megmaradt a mandarino ‘mandarin (narancsfajta)’ szóban). Minthogy az idóban már van diciplino szó ‘diszciplína’ értelemben, a ‘tanítvány’ szó már nem lehetett diciplo (a.-fr. disciple), így a dicipulo (ol. discepolo, sp. discípulo) szóalakot vették mindkét nemben, amiből dicipulino lesz lánytanulók és dicipululo (!) fiútanulók esetén. Még furcsább, hogy ugyanígy járnak el a ‘unokatestvér (»kuzin«)’ (a. cousin, fr. cousin(e)) szó esetén is: az eszperantóban kuzo jelöli az unokafivért, a kuzino az unokanővért, aminek megfelelően az idóban a kuzo közös nemű alak, míg a kuzulo és a kuzino felel meg a különböző nemeknek. Ez egy fokkal kevésbé nevetséges, mint Zamenhof eljárása egy másik esetben: ő a n. Fräulein ‘kisasszony’ szót fraŭlino alakban vette fel, amiből az -ino végződés elvonásával a fraŭlo ‘legény, nőtlen férfi’ szóhoz jutott teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a n. Fräulein-ben a Frau utal a nemre, és a -lein csak egyszerű kicsinyítő képző, amely megtalálható a Männlein ‘emberke’ szóban is. A nemzetközi nyelvek története nem nélkülözi teljesen a humoros mozzanatokat.

Ha a nemzetközi nyelvtanunkat a lehető legnagyobb mértékben az etnikus nyelvekből ismerős elemekre akarjuk építeni, akkor a legjobb választást azok a végződések jelentik, amelyeket az idiom neutral, az occidental, valamint más nyelvek átvettek az olaszból, portugálból és spanyolból, azaz a hímnemű -o és a nőnemű -a (vö. olyan nevek, mint Antonio, Antonia). Ezt természetesen kiterjesztjük azokra az esetekre, ahol az újlatin nyelvekben -e van, pl. patro az ol.-sp. padre alakkal szemben. Ha az -e végződést a határozatlan nem jelölésére foglaljuk le, akkor tapasztalni fogjuk annak az előnyét, hogy megszabadulunk az eszperantó azon kényszerzubbonyától, miszerint minden főnévnek -o-ra kell végződnie (még a primadonna szót is primadono-vá kell alakítani), és ezzel az alábbi természetes szósorozatokhoz jutunk:

• artiste ‘művész’, artisto ‘férfi művész’, artista ‘női művész, művésznő’
• instruktiste ‘tanár’, instruktisto ‘férfi tanár’, instruktista ‘női tanár, tanárnő’
• filie ‘vki gyer(m)eke’, filio ‘vki fia’, filia ‘vki lánya’
• infante ‘kisgyer(m)ek’, infanto ‘fiú(gyermek)’, infanta ‘lány(gyermek)’
• kusine ‘unokatestvér’, kusino ‘unokafivér’, kusina ‘unokanővér, unokahúg’
• fratre ‘testvér’, fratro ‘fivér, fiútestvér’, fratra ‘lánytestvér’
• home ‘ember’, homo ‘férfi’, homa ‘nő’
• kavale ‘ló’, kavalo ‘csődör’, kavala ‘kanca’
• kate ‘macska’, kato ‘kandúr’, kata ‘nősténymacska’, stb.

Figyeljük meg különösen az -es végű többes számú alakokat: me have six fratres, du fratros e quar fratras ‘hat testvérem van, két fivérem és négy lánytestvérem’; men patres es in London ‘a szüleim Londonban vannak’.

Onkles ‘nagybácsi(k) és nagynéni(k) (együtt)’, onklos ‘nagybácsik’, onklas ‘nagynénik’. Itt az olasz, amelyben zio ‘nagybácsi’ és zia ‘nagynéni’ van, zii-t mond a nagybácsi(k)ra és a nagynéni(k)re együtt.

Ezek mellett az alakok mellett célszerű lehet külön szavakat is felvenni, mint a matra szinonimaként a patra ‘anya’ mellett; viro és fema a homo ‘(felnőtt) férfi’ és homa ‘(felnőtt) nő’ mellett.

Az eszperantó és az ido a ge- előképzőt használja a két nem közös kifejezésére: ido gepatri ‘szülők’, gesiori ‘hölgyek és urak’. Ez teljesen fölösleges, és ellenkezik a legtöbb ember beszédösztönével; annál is inkább, mivel Zamenhof ez az előképzőt a társtalan n. Geschwister ‘testvérek’ szóból vonta el, ahol ennek a (gyűjtőnévi) előtagnak nincs több köze a nemhez, mint a Gepäck ‘poggyász’, Gewitter ‘zivatar’, Gespräch ‘társalgás’ stb. szavakban.

Amikor 1907-ben a Delegáció párizsi bizottsági ülésein az idiom neutral -a végződését javasoltam az eszp. -ino helyett, szembesültem azzal az ellenvetéssel, hogy nehéz lenne ezen -a végű szavakból további származékokat képezni (pl. a homaala a homoala és homala mellett nem működne); és mivel nem volt kész válaszom erre az ellenvetésre, egy vállrándítással beleegyeztem az -ino felvételébe. De a jelenlegi rendszeremben van kiút, mivel be lehet illeszteni a birtokos eset -n ragját az -al stb. képző elé: fratronal ‘fivéri’, fratranal ‘nővéri’ (fratral ‘testvéri’); homonaro ‘férfiakból álló tömeg’, homanaro ‘nőkből álló tömeg’.

Úgy tűnik, ez idáig egy korábbi mesterséges nyelvet tervező sem javasolta a főnevekével egyező rendszer alkalmazását a névmásokra, így: le ‘ő’, lo ‘ő hn.’, la ‘ő nn.’; les ‘ők’, los ‘ők hn.’, las ‘ők nn.’.

(Az occidentalban itt il, illa alanyesetű és le, la tárgyesetű, ill. többes számban il(l)i alanyesetű és les tárgyesetű alakok vannak, tehát olyan szabálytalan formák, amelyek sem a számot, sem a nemet, sem az esetet nem a főnevekkel egyező módon mutatják.)

Továbbá:

• nule ‘senki’, nulo ‘semelyik férfi’, nula ‘semelyik nő’
• omne ‘mindenki’, omno ‘minden férfi’, omna ‘minden nő’
• irge ‘akárki, bárki’, irgo ‘akármelyik férfi’, irga ‘bármelyik nő’
• altre ‘másvalaki’, altra ‘néhány másik nő’
• kelke ‘valaki’, kelko, -a
• te ‘az (a férfi vagy nő)’, to ‘az a férfi’, ta ‘az a nő’ (te kel ‘az, aki’)
• dise ‘ez (a férfi vagy nő), diso, disa

Természetesen ugyanígy járhatunk el a főnevesedett melléknevek esetén, pl. olde ‘idős férfi vagy nő’, oldo ‘idős férfi’, olda ‘idős nő’, oldes ‘idős emberek’.

Néhány példa a közös nemű alakok használatára: Si omne veni kand le deve, nule besona varta ‘Ha mindenki akkor jön, amikor neki elő van írva, senkinek sem kell várnia’. La nultem refusa helpo a povre si le fa omnum por helpa se self ‘ő nn. sosem tagadja meg, hogy segítsen egy szegényen, ha az megtesz mindent, hogy segítsen magán’. Que ha deklara ke le non besona labora? ‘Ki jelentette ki, hogy nem kell dolgoznia?’

Van néhány névmás, amelyeknél a nemek megkülönböztetése nem szükséges, így a me ‘én’ (bárki láthatja, hogy milyen nemű a beszélő, anélkül, hogy annak ezt ki kellene nyilvánítania); valamint a második személyű vu névmás, illetve a se visszaható névmás: lo admira se stb. A kérdő névmások jelezhetik a nemek különbségét: quo ‘milyen férfi’, qua ‘milyen nő’ de általában a közös nemű que ‘ki’ lesz használva – Que dikted tum? ‘Ki mondta azt?’ –, minthogy a beszélő nem tudhatja előzetesen, hogy az illető férfi volt-e, avagy nő. A régi rómaiak néha így kérdezték: Quis quæve dixit illud? ‘Ki hn. vagy ki nn. mondta ezt?’